Hogyan emlékeznek majd ránk a gyermekeink?
- Gyermeknevelés
- 2022.11.28.
- 12:19
Kiskamasz fiaim kedvenc időtöltése, amikor gyerekkorom emlékezetes pillanatairól mesélek nekik, arról, hogy hogyan éltünk 20-30 évvel ezelőtt. Nem is csodálkozom, mert gyerekként én is szájtátva hallgattam szüleim, nagyszüleim esti meséléseit a régmúlt időkről, régi emberekről, dédszülőkről, azokról a sokszor jelentéktelennek tűnő kis örömökről, amely meghatározta az akkori emberek életét. Milyen emlékeket adunk át utódainknak? Hogyan emlékeznek ránk gyermekeink, unokáink húsz-harminc év múlva?
Gyermekkorunk emlékei
Mélyen elrejtve élnek bennünk gyermekkorunk élményeinek és érzéseinek emlékei. A gyermekkor ugyanis több, mint életünk első néhány éve, és ezek nagyon jelentős évek.
Legkellemesebb emlékeim gyermekkoromból, a közös nagy családi étkezések voltak. Nagyszüleim hosszú asztala mellett egy-egy vasárnapi ünnepi ebéd, amikor mindannyian együtt voltunk – a szüleim, a testvérem, a nagyszüleim, a nagynéni, nagybácsi, unokatestvérek. Ez az idő az együttlétet jelentette, örültünk egymásnak, sohasem éreztük magunkat annyira egy családnak, mint ilyenkor. Azóta már sokan felálltak a hosszú asztal mellől és átsétáltak egy másik világba, de azoknak a közös ebédeknek a képe mai napig kapaszkodó, szívet melengető emlék marad.
Természetes és érthető, hogy a szülők azt szeretnék, ha a gyermekeik szeretettel emlékezzenek rájuk, és ez ugyanúgy a gyermek érdeke is. Nyilvánvaló, hogy nem kell mindig egyetértenünk gyermekeinkkel, nem kell mindig azt csinálni, amihez nekik épp kedvük van, csak azért, hogy meleg családi fészekre emlékezhessenek. Ez a fajta hozzáállás visszaüthet: a gyermek észreveszi, ha túlságosan is függünk tőle, és nem helyesen szeretjük őt.
Akkor a leggazdagabbak a jó, kellemes emlékek, ha azok mindkét szülővel – együttesen – összefüggenek, ha a gyermek tudja, hogy a szülők milyen fontosak egymás számára. Ha úgy tekint vissza a gyermekkorára, hogy őt valóban megértették, gondoskodtak róla és a család minden egyes tagjában érezni lehetett az összetartozást. E tekintetben az anyagi jellegű dolgoknak vagy a gyermekeinkkel való foglalkozásunknak nincs nagy jelentősége, ellenben annál nagyobb a szerepe az egymás közt kialakult kapcsolatnak. Ezeket az emlékeket sokkal inkább alkotja a családi kommunikáció, egymás meghallgatása, önmagunk feltárása gyermekeink előtt, mint bármely technikai módszer vagy tapasztalat.
Mit mesélnek majd rólunk az emlékeik?
Mit gondolunk, hogyan fognak ránk emlékezni gyermekeink húsz év múlva, amikor leülnek saját gyermekeikkel és arról mesélnek: milyen volt a nagymama és nagytata, amikor anya és apa még gyerekek voltak? Milyen embernek fognak bemutatni minket? Milyen tulajdonságaink fognak eszükbe jutni? Mely hibáinkra fognak gondolni, még ha nem is emlegetik?
Könnyű lenne ezeket a kérdéseket megválaszolni, ha gyermekünkkel éppen most veszekedtünk volna. Biztosan arra gondolnánk, hogy gyermekünk nagyon elítél majd bennünket. Ez azonban nem biztos, hogy igaz, még akkor sem, ha esetleg egy meglehetősen hosszú, nehéz időszakot élünk át. Ez sem jelenti feltétlenül, hogy gyermekeink rossz emléket őriznek rólunk. Sőt, talán épp az volt nagy hatással rájuk, hogy olyasmit elleneztünk, amit ők is rossznak tekintettek!
Gyermekeink rólunk őrzött emlékeiben az a döntő, hogy mennyire érezték: megértjük őket, nyíltan megbeszélhetik velünk problémáikat, időt szentelünk nekik és örömet jelent számunkra a velük való együttlét. Emlékezni fognak arra, hogy szívesen fogadtuk-e barátaikat, otthonunk nyitva állt-e az anyagi, lelki támogatást kérők előtt, vagy hogy hogyan beszéltünk emberekről a távollétükben.
Néha úgy véljük, hogy amíg gyermekeink csak gyermekek, engedjük, hogy kibeszélhessék magukat és ennyi elég. De hát bármely emberi kapcsolat többet igényel ennél. Ezért az egyik kulcskérdés, amit föl kell tennünk önmagunknak: hogyan sikerült föltárnom önmagamat, személyiségemet fiam vagy lányom előtt?
Elsőszülött fiam érkezésénél még nem, de már a második fiú születésénél egy ismerősöm mosolyogva megjegyezte: építheted a második házat. A harmadik születése után meg már én is komolyan elgondolkodtam: mit hagyhatunk, mit kell hagyjunk rájuk örökségül?
Húsz év múlva, amikor gyermekeink leülnek unokáinkkal rólunk beszélgetni, vajon mi fog automatikusan eszükbe jutni? Az hogy sok pénzt kerestünk? Az, hogy mennyire tiszteltek, hogy fedhetetlennek ismertek meg bennünket? Vagy esetleg valami olyan dolog jut az eszükbe, aminek az a lényege, hogy mint ember milyenek voltunk, milyen kapcsolatot alakítottunk ki egymással? Vajon melegség tölti-e be a szobát, amikor arról beszélnek, hogy mindig milyen közel éreztük egymáshoz magunkat?
Lelki örökséget adjunk
Néhány évvel ezelőtt nagyon sokat dolgoztam, csak érintőlegesen vettem részt gyermekeim életében. A középső fiam egy alkalommal lerajzolta a családunkat: ők hárman az édesanyjukkal együtt a lap egyik oldalán, én meg valahol a lap másik oldalán kaptam helyet – mint akinek nem sok köze van a család életéhez. Egy másik rajzon apa egy nagy fejhallgatóval a fején, egy mikrofon előtt ült és elmélyülten dolgozott. Akkor már nagyon kezdtem gondolkodni azon, hogy érdemes-e ezt tovább így csinálni? Így akarok megmaradni az emlékeikben?
A gyermekeinkben kialakuló emlékek tulajdonképpen „szülőségünk” végső termékei. Következésképpen, ha magunk előtt látjuk a végső célt, – azokat az emlékeket, amelyeket szeretnénk, hogy a gyermekeink rólunk őrizzenek – ez segít bennünket a velük való helyes kapcsolat kialakításában.
Soha nem gondolunk arra, hogy taníttatásukat a véletlenre bízzuk. Elmarasztalnánk magunkat, ha nagyobb összeg átadása során nem beszélgetnénk arról, hogy hogyan használhatják fel a pénzt értelmesen. Ha azonban az emlékek kialakulásáról van szó, hagyjuk, hogy a dolgok véletlenszerűen alakuljanak.
Pedig ha tudatosan odafigyelnénk a velük kapcsolatos emlékeinkre, az nem volna önzés részünkről, közreműködhetünk az emlékezetes pillanatok megteremtésében. Nem magunk miatt kell ezt megtennünk, végül is legfőképpen gyermekeink érdeke, hogy kellemes, meleg emlékeket őrizzenek gyermekkorukról. Ez a törekvés nagyon igaz és becsületes közeledést jelentene szülői mivoltunk igazi megéléséhez is.
A gyermekeink emlékei ugyanakkor bizonyos „gyökér”-érzést jelenthetnek majd unokáinknak. Emlékeikben jelenünk meg számukra. Fizikai jelenlétünket nem garantálhatjuk, hiszen előfordulhat, hogy gyermekeink igen távol fognak tőlünk élni, vagy lehet, hogy mi akorra már meghaltunk.
Nem ismertem a dédszüleimet, de a nagyszüleim és szüleim szeretettel, tisztelettel emlékeztek meg róluk: munkás, dolgos, a világháborús nehézségekben is helyt álló, gyermekeiket tudatosan vállaló és nevelő embereknek „mesélték” őket. Én is így emlékezem meg róluk, bár ma már csak egy-egy név és évszámok tanúskodik valamikori életükről, egy egyszerű, már nagyon megkopott sírkövön.
Szinte mindegy, hogy mennyi pénzt hagyunk gyermekeinkre, vagy amikor mi már nem leszünk, mekkora vagyon fölött osztozkodhatnak. Ugyanakkor hiszem, hogy ma élő emberekként tartós hatást gyakorolhatunk környezetünkre, amely századokon át befolyásolja a jövő nemzedékeit. Nem minden utódainkra hagyott örökség egyforma: a lelki örökség meg nem vásárolható, és nem adóztatható meg. A lelki örökséggel azt adjuk tovább a következő nemzedéknek, ami a legfontosabb: az erős hitet, a kitartó munka szeretetét, a jó kommunikációt, a megbocsátásra való készséget, a rendezettséget és pontosságot, az igazságosságot, a becsületességet és vendégszeretet.
Kertész Tibor
Borítókép: © Canva Pro
Facebook
Twitter
WhatsApp
Email
Print
ADOMÁNYOD FENNMARADÁSUNKAT BIZTOSÍTJA
A Családpásztor Evangelizációs Szolgálatot jelenleg teljes egészében adományokból próbáljuk fenntartani. Ha teheted, támogass minket!
KÖSZÖNJÜK!
2022 © Családpásztor Evangelizációs Szolgálat
Impresszum | Médiaajánlat | Jognyilatkozat | Adatkezelési tájékoztató
