Szánjunk rájuk még több időt!

Hosszú utazás volt, többórás repülőút. Egy fiatal anyuka a csecsemőjével egy 60 év körüli hölgy mellett kapott helyet. Az idős nő mosolyogva figyelte az apróságot, majd ilyesmiket mondott az édesanyának: „Élvezze a kisbabáját!” vagy „Töltsön mindenképpen sok időt a kicsivel!” Aztán elmesélte a saját történetét, amely indokolta az intelmeit.

Elmondta, hogy két fiút szült gyors egymásutánban. Hogy micsoda rendetlenséget tudott ez a két fiú hátrahagyni maga után a házban! Hányszor gurult méregbe emiatt! Elismerte, hogy olykor arról a napról álmodott, amikor a fiúk elhagyják majd a szülői házat, mert akkor végre megint rend lesz.

Szeme tükrözte a fájdalmát, amikor leírta azt a napot, amikor mindkét fia megkezdte felsőfokú tanulmányait és kirepült otthonról. Elmesélte, hogy miután a fiúk mindent összepakoltak és elutaztak, felment a lépcsőn a szobájukba. A helyiség tiszta és rendes volt – végre. Minden a helyén, de valahogy túl nagy a csend… Elismerte, hogy folyton azt kívánja, bárcsak együtt lehetne még egy kicsit a fiaival.

Nemrég egy özvegyasszony összetörve mesélte, hogy kevéssel azelőtt halt meg a férje. Jó szakmája volt, sok pénzt keresett, az évek során jelentős vagyonra tett szert. Beutazta a fél világot, épületeket tervezett és épített, de sohasem szakított időt a gyermekeire, akkor sem, ha éppen otthon volt. Valamennyien ellene fordultak, és amikor felnőttek, nem akarták, hogy bármi közük legyen az apjukhoz. A halálos ágyán bevallotta feleségének, hogy a világ egyik legszomorúbb férfiújaként hal meg. Fájlalta: csak pénzt és hírnevet nyert, de a családját elveszítette.